Assisi Szent Klára - a Szegény Nővérek anyja
1193-ban, amikor Assisiben Gubbiói János építőmester a város védőszentjének, Szent Rufinusnak új székesegyházát fejezte be, a közelében született meg Favarone Offreduccio úr és Ortolana Fiumi asszony három leánya közül a legidősebb: Klára. Az Offreduccio-nemzetség Assisi egyik nemesi családja volt, a "maiores", vagyis a "nagyok" közé tartozott.
1198-ban a "minores", vagyis Assisi népe fellázadt a császári uralom ellen. Elfoglalta és lerombolta a várat, a Roccát, és sorra bevette a császári hűbérurak várait és palotáit. A "maiores" közül sokan Perugiába menekültek, köztük az Offreduccio család is, és ott maradtak 1209-ig. Klára nemes lelkű leánnyá serdült. Imádságnak élt, és bőkezű volt a szegényekkel. Barátságot kötött más nemesi származású leányokkal.
Az assisi polgárháború Perugia és Assisi háborújává alakult, amelyben Assisi vereséget szenvedett. 1205-ben a harcoló felek megegyeztek, és ennek köszönhetően a száműzöttek visszatértek Assisibe, és visszakapták házaikat és birtokaikat.
Klára szép és jó leánnyá nő fel. Nemes és gazdag. Apja Assisi egyik hatalmas nemeséhez akarja feleségül adni. Klára szülei előtt halogatja a házasság ügyét, mert Istennek akarja szentelni magát. Assisiben ekkor éppen nem beszélnek másról, csak Ferencről, Bernardone kereskedő fiáról. Ferenc bejárja a város tereit és utcáit, hirdeti az evangéliumot, békét hirdet, és Isten szeretetéért a szegénységre hív.
Miután III. Ince pápától engedélyt kapott az új, szigorúan evangéliumi életmódra, társaival előbb Rivotortóban, majd a Porciunkulában rendezik be első lakóhelyüket. Csatlakozik hozzájuk Rufinus, Klára unokatestvére is, aki családja gazdagságát szegénységben és vezeklésben élt életre cseréli.
Klára szívesen hallgatja Ferenc prédikációit a székesegyházban. Rufinus közvetítésével találkozik Ferenccel, hogy megismerje az evangéliumi életutat és saját hivatását. Azon gondolkodik, nem hívja-e őt is Isten arra, hogy Ferenchez hasonlóan teljesen neki szentelje magát. Megalkuvás nélkül! Ferenc ezt a teljes odaadást tanácsolja neki: a vezeklés útját imádságban és szegénységben...
1212. március 18-án, virágvasárnap után Klára egy mellékajtón kiszökik otthonából, és egyik társnőjével a Porciunkulába megy, ahol Ferenc és testvérei várják. Ferenc levágja a haját annak jeléül, hogy teljesen Istennek szenteli magát. Klára gazdag világi ruháit kötéllel átkötött, szegényes tunikára és fejére fátyolra cseréli. A testvérek a bastiai Szent Pál bencés apácakolostorba kísérik.
A család hevesen tiltakozik, de Klára hajthatatlan. A vita döntő pillanatában az oltárba kapaszkodva felemeli fátylát, és megmutatja lenyírt fejét, annak jelét, hogy Krisztushoz tartozik. Rokonai elvesztik illúzióikat, és békén hagyják.
Egy másik bencés kolostorba, a Subasio-hegy keleti lejtőjén álló panzói Sant'Angelo-apátságba költözik. Tizenhat nappal később, április 14-én húga, Ágnes is elszökik otthonról, és ugyanazzal a szándékkal csatlakozik Klárához: hogy vele együtt Istennek szentelje magát az evangélium szerinti új életben.
A családtagok közbelépése hiábavaló. Néhány nappal később Ferenc Ágnesnek is levágja a haját, és beöltözteti a szerzetesi ruhába. Assisi püspökének beleegyezésével lakóhelyet szerez számukra a San Damiano kis templom mellett, amelyet nem sokkal korábban maga állított helyre, és akkor prófétai módon megjövendölte, hogy Isten szolgálóleányai fognak itt lakni.
Szent Klára Végrendeletében így ír: "Isten méltóztatott bennünk munkálkodni szeretett szolgája, szent atyánk, Ferenc által, és nemcsak megtérésünk után, hanem már akkor is, amikor még a világ hiúságai között éltünk. Hiszen maga a Szent, közvetlenül megtérése után, amikor még nem voltak sem testvérei, sem társai, a San Damiano-templom javításán dolgozott, és éppen itt részesült az Úr látogatásában, amely mennyei vigasztalással töltötte el; itt élte át azt a döntő indíttatást, hogy elhagyja az egész világot, és az öröm és a Szentlélek megvilágosítása által megjövendölte rólunk azt, amit az Úr később meg is valósított.
Akkor ugyanis az említett templom falán állva, amely valóban omladozott, tiszta hangon és francia nyelven így szólt az ott megálló szegény emberekhez: 'Jöjjetek, és segítsetek nekem a San Damiano-kolostor munkálataiban, mert hamarosan úrnők fognak itt lakni, akik hírükkel és életszentségükkel dicsőséget szereznek mennyei Atyánknak egész szent Egyházában'" (Korai ferences források, 2. kötet, Varsó 1981, 319. o., a lengyel kiadásból fordítva).
Rövid időn belül más assisi és perugiai fiatal leányok is csatlakoztak Klárához és Ágneshez, és megalakították a "Szegény Úrnők" első közösségét, akiket damianitáknak neveztek. Szent Klára ugyanebben a Végrendeletben így emlékezik: "Miután a fölséges mennyei Atya irgalmában és kegyelmében méltóztatott megvilágosítani szívemet, hogy boldog atyánk, Ferenc példája és tanítása szerint bűnbánatot kezdjek tartani, nem sokkal az ő megtérése után én, néhány nővérrel együtt, akiket az Úr megtérésem után hamarosan mellém adott, önként engedelmességet fogadtam neki, annak az indításnak megfelelően, amelyet az Úr az ő dicsőséges élete és tanítása által adott nekünk" (uo., 320. o.).
Szent Klára haláláig ezen a helyen maradt. 42 évet töltött imádságban, csendben, szegénységben, vezeklésben, nővérei és a kolostoron kívüli emberek szolgálatában.
Szent Ferenc Első Rendje kifelé nagy erőfeszítést tett a keresztények közötti apostolkodásban és a hitetlenek közötti missziós munkában. A Második Rend Szent Klára példájára befelé tett nagy erőfeszítést az apostolkodásban: imádságban, szegénységben, vezeklésben és örömben.
Klára, a "kis palánta", méltó volt Ferenchez, a "kertészhez". Az ő és nővértársai csendes élete a kolostori klauzúra "börtönében" kiegészítette Ferenc és kisebb testvérei evangelizáló munkáját, és a XIII. század Egyházában lelki illattá vált egy egyszerre misztikus és közösségi tapasztalat révén.
Ferenc áhítata a gyermek Jézus, a megfeszített Jézus, az Eucharisztiában jelen lévő Krisztus és Szűz Mária iránt Klárában a csodálat és a csoda teljességéig jutott. A szegénység, az önmegtagadás, de az öröm is, a ferences szeretet e elválaszthatatlan megnyilvánulásai határozták meg életét, és különleges módon hitelesítették célját és hivatását. Halála küszöbén nagyobb örömmel és boldogsággal szorította szívéhez IV. Ince pápa bulláját, amely jóváhagyta valóban evangéliumi szegénységre épülő reguláját, mint bármely menyasszony az esküvője előtt. "Szép kísérettel" ment legszeretettebb mennyei Vőlegénye menyegzőjére.
A kicsi és szűk San Damiano-kolostorban rejtőzve, olajfák és ciprusok között Szent Klára Szent Ferenc első tanítványa és egyben bölcs tanácsadója volt. Csendes ihletője volt Ferenc Naphimnuszának; IX. Gergely pápa megbízható segítője, Ferenc első társainak, akik túlélték mesterüket, biztos vezetője, és Assisi hatékony megszabadítója a császári csapatoktól és a szaracén hordáktól...
San Damianóban a női kolostor új típusát hozta létre, amelyben a bencés apácák klauzúrája és kórusimádsága egyesült az evangéliumi szegénységgel és annak minden következményével, mint az egyszerű kétkezi munka és a kevéssel való önmegtagadó beérés. A jótevők alamizsnáit és adományait bőkezűen viszonozták hálaadó és szükségeikért könyörgő imádsággal, áldozatos vezekléssel, az élet jó és épületes példájával, a betegekről, leprásokról és szegényekről való gondoskodással...
Ugyanakkor Klára és nővérei örömmel tudták csodálni Isten művét: a hegyeket, a fákat, a virágokat...; dicsőítő himnuszokat énekelni...; valóban a szent Poverello lelkében élni!
A Második Rend kezdettől fogva a ferences világ számára a belső élet rendkívül értékes háttere volt és maradt ma is, az imádság, az áldozat és a szegénység drága kincse, amelyhez az Első és Harmadik Rend tevékeny férfiai és a Szent Ferencet szerető világi hívek folyamodtak és ma is folyamodnak.
Assisi Szent Klára 1253. augusztus 11-én, hétfőn, Szent Rufinusnak, Assisi város védőszentjének ünnepén halt meg. Szentté avatási eljárása már ugyanazon év novemberében megkezdődött, és 1255 augusztusában IV. Sándor pápa, a korábbi Rinaldo bíboros protektor, az anagni székesegyházban a katolikus Egyház szentjévé nyilvánította.
Az 1255. szeptember 26-án kelt, nagy csodálattal és lelkesedéssel átitatott szentté avatási bullában többek között ezt írta: "Olyan volt, mint egy karcsú, magas, terebélyes ágú fa, amely az Egyház mezején a jámborság édes gyümölcseit termette. Kellemes árnyékába mindenfelől a hit számos neveltje sietett és siet ma is, hogy gyümölcseit megízlelje.
Tiszta forrás volt a spoletói völgyben, amely új, üdítő vizet adott a lelkek javára és felüdülésére. Számos patakban áradt szét az Egyház területén, megelevenítve vallásos életét.
Olyan volt, mint az életszentség magas gyertyatartója, amely fényesen ragyog az Úr hajlékában. Ehhez a hatalmas világossághoz számos szűz sietett és siet ma is, hogy lángjánál meggyújtsa lámpását.
Ő valóban a hit mezején a szegénység szőlőjét ültette, amelyből az üdvösség szép gyümölcseit szedik. Ő ültette az Egyház földjén az alázat kertjét, ahol a földi javak szűkössége ellenére az erények nagy bősége található.
Ő építette fel a szerzetesi élet területén a szigorú önmegtartóztatás várát, amelyben bőséges eledelt terítenek a léleknek. Ő volt a szegények vezetője, az alázatosak irányítója, a mértékletesek mestere és a vezeklők apátnője" (Korai ferences források, 2. kötet, 411. o., a lengyel kiadásból fordítva).
IV. Sándor pápa szentté avatási bullájában ünnepélyes szavakkal, bibliai képek (fa, forrás, gyertyatartó, szőlő, vár) segítségével fejezte ki Szent Klára Szegény Úrnői új rendjének valós állapotát, elterjedését már a Szent életében, és még inkább szentté avatása után.
IV. Sándornak abból a leveléből, amelyet Rinaldo bíborosként, Szent Ferenc férfi és női rendjének protektoraként 1228. augusztus 18-án a damianita nővérekhez intézett, tudjuk, hogy akkor már 24 Szegény Úrnő-kolostor volt Itália területén. Rövidesen Itálián kívül is elterjedtek, előbb Spanyolországban, majd Franciaországban, nemsokára Csehországban, Lengyelországban és Sziléziában is.