Assisi Szent Ferenc
Assisi Szent Ferenc kora
Már a XII. század végén, amikor Szent Ferenc a világra jött, az európai népek egysége és keresztény egyetemessége kezdte elveszíteni politikai és vallási összetartását. Barbarossa Frigyes halála után a császárságot inkább leküzdendő ellenségnek tekintették, mint tiszteletet és engedelmességet érdemlő tekintélynek. Németországban a nagy hűbérurak és a szabad városok, Itáliában a városi kommunák gyengítették.
Az iskolákban és a tudósok körében virágzott az egyházi tudomány. VII. Gergely pápa híres reformja után kiterjedt a külső fegyelem, és megnőtt az Egyház befolyása. Az Egyháznak kiváló pápái voltak, és III. Ince alatt történelmének egyik legragyogóbb korszakát fogja megélni. A tömegek körében azonban szaporodtak az eretnekségek, és járványszerű gyorsasággal terjedtek.
Itáliában az Egyház és a császárság hatalma között ott állt a kommuna, amelyet a püspökök támogattak, a hűbérurak pedig harcoltak ellene. A kommuna polgári csoportokat jelentett, amelyek dolgoztak, termeltek, kereskedtek, utaztak, pénzzel bántak, és a pénz segítségével hatalomra tettek szert, levetve a hűbéri alávetettség igáját, és védekezve a nagyobb és kisebb lovagok törekvései ellen.
A kommuna az addig szétszórtan élő parasztokat is magához vonzotta. Lassan zajlott a falusi lakosság városba költözése, a pénzgazdálkodás felváltotta a természetes gazdálkodást, fejlődtek a piacok és vásárok, terjedt a kézművesség, amely a szakosodás útján a mesterembereket céhekbe tömörítette.
Ez a gazdasági és politikai átalakulás sokkal tevékenyebbé és mozgalmasabbá tette az életet, mint amilyen a hűbéri rendszerben volt. Új lelki szükségleteket ébresztett, ami többek között a népnyelv elterjedésében és még a hivatalos iratokban való használatában is megmutatkozott. A nyelv megváltozása olyan jelentős dolog, hogy a kultúra megváltozását vonja maga után. Így a népnyelv egy új nép születését jelezte.
A kommunák új népe kicsúszott a hűbéri fennhatóság alól. Kivonta magát az Egyház akkori legnagyobb erejének, a szerzetességnek a hatása alól is. A szerzetesek nem hagyták el kolostorukat, ezért hangjuk most nem juthatott el azokhoz a városlakókhoz, akik kommunájukban dolgoztak és szenvedtek, akik posztórakományokkal, vászonbálákkal és pénzeszsákokkal öszvérháton keltek át az Alpokon...
A szerzetesek helyett az Alpokon túlról érkező eretnekek jöttek ezekhez a polgárokhoz: katarok, patarénusok, valdensek... Mindenütt az evangéliumi szegénység és a munka szerinti életre való visszatérést hirdették, de a humanizmus és az Egyház elleni lázadás jelszavait is hintették. Meghallgatásra találtak, mert elvegyültek a kézművesek és a fecsegő pletykás asszonyok között. A legizgalmasabb témával kezdték: a papság erkölcseivel. Megszólták a papokat, püspököket és szerzeteseket, olykor nem minden alap nélkül. Aztán magukat szegénynek és tisztának, Jézus Krisztus igazi követőinek tüntették fel.
Hallgatóiknak népnyelven magyarázták az evangéliumot, míg a templomokban a prédikátorok latinul beszéltek. Az újítók némelyike apokaliptikus tanokat hirdetett az Antikrisztus közeli eljöveteléről, felizgatva ezzel a tömegeket. Éppen a XII. század második felében jövendölte meg a ciszterci Fiorei Joachim a Lélek harmadik korának eljövetelét, amely az Egyház megtisztulásának kora lesz.
Közben a régi erők, a császárság, a hűbériség és a lovagság, tovább léteztek és hatottak. Még hanyatlásukban is megőriztek valamit nagyságukból. A lovagság hősi halált halt a keresztes hadjáratokban. Egyrészt a hőstettek iránti lelkesedés, a személyes bátorság, a hit szépsége és a távoli országok kalandjai utáni vágy lángoló vágyat ébresztett a lovagokban, hogy kiszabadítsák a Szent Sírt a hitetlenek kezéből, és a Jézus Krisztus földjén megélt evangéliumi eszmény megelevenítette hitüket; másrészt az árukkal teli kikötők vonzották a tengeri köztársaságokat és a kereskedő polgárságot. Ennek az egybeesésnek köszönhetően az európai népek, és mindenekelőtt Itália élete az egyre erősödő tevékenység irányába fejlődött.
Mit adott az Egyház az új polgároknak, akik hallani sem akartak a latinról, elvesztették türelmüket a hosszú liturgikus énekek alatt, nem volt idejük elzarándokolni az anyaapátságba, hogy békéért imádkozzanak, és akik maguktól tanultak meg írni, olvasni, számolni...? Olykor a papok szolgálata kiváló volt, de nem tudott mindent helyrehozni. Az eretnekségek betörtek a nép tömegeibe, különösen a kisiparosok soraiba, akik között a szektások legnagyobb részét a vargák, szabók és takácsok alkották.
Így a XII. század végén a keresztény Európa népei két szükségletet éreztek: az élet szigorú evangéliumhoz igazítását, és az új életformák, különösen a modern kultúrára jellemző életforma, a tevékenység keresztény értékelését. Akkor küldte el az Úristen atyai gondviselésében Assisi Szent Ferencet.
(A. Gemelli OFM, Franciszkanizm [Ferences lelkiség], Varsó 1988, 17-20. o.)
Életrajzi összefoglaló
Szent Ferenc 1181 végén vagy 1182 elején született Assisiben Pietro Bernardone gazdag posztókereskedő és Pica néven ismert Giovanna fiaként. A keresztségben a Keresztelő János nevet kapta, amelyet apja Franciaországból hazatérve Francescóra, Ferencre változtatott. Első vallásos nevelését jámbor anyjától kapta. Írni és olvasni a San Giorgio plébániai iskolában tanult, majd alapműveltségét a számtan, a költészet és a zene elemeivel egészítette ki, és megtanult franciául is.
Tizennégy évesen apja boltjába került, hogy kitanulja a kereskedés mesterségét. "Ügyes kereskedő, de hiú pazarló" volt (1Cel 2). Az elsőszülött fiú (csak egy öccse volt, Angelo), akit az ifjúság királlyá kiáltott ki, pazarlóan bánt a pénzzel, különös és rikító módon öltözködött, és ő vezette a mulatságokat és énekeket az esti összejöveteleken. Szülei elnézőek voltak. Jó természetes és erkölcsi tulajdonságai, nemes beszéde és modora, a szegények iránti bőkezűsége és erkölcseinek tisztessége miatt főként anyja és barátai csodálták.
Harcolt a vár császári helyőrsége ellen (1198), később részt vett a Perugia elleni védekező háborúban (1202 novemberében). Assisi veresége után perugiai fogságba került. Egy év múlva kiszabadult, és a betegségtől megpróbálva másként kezdett nézni a világra. Hogy dicsőségről szőtt álmait valóra váltsa, Apuliába indult, hogy lovagi címet szerezzen (1205). Spoletóban azonban álmában az Úr arra hívta, hogy egy nemesebb urat szolgáljon (2Cel 5-6).
Visszavonult barátaitól. Hosszú elmélkedésekben és imádságban töltötte idejét egy magányos barlangban. Amikor pedig egy leprással találkozva legyőzte undorát, és megcsókolta őt, mély átalakuláson ment át: ami keserű volt, édessé vált számára. Nem sokkal később, a San Damiano kis templomában imádkozva hangot hallott a feszületről: "Ferenc, menj, építsd újjá házamat, amely, mint látod, egészen romba dől" (2Cel 10).
San Damianóba vonult vissza, és oblátusként az Egyház oltalmába ajánlotta magát. Szembeszállt apjával, és II. Guido püspök ítélőszéke előtt lemondott családi örökségéről, kijelentve: "mostantól szabadon mondhatom: 'Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy', és nem azt, hogy Pietro Bernardone atyám, akinek nemcsak a pénzt adom vissza, hanem minden ruhámat is. Mezítelenül megyek hát az Úrhoz" (2Cel 12).
Kereszt alakú szegényes tunikába öltözve "a nagy Király hírnökének" nevezte magát, és két évig vezeklő remeteéletet élt. Ezután hozzáfogott három kis templom helyreállításához: a San Damianóéhoz, a San Pietro della Spináéhoz és a Porciunkulának nevezett Santa Maria degli Angeliéhez.
Felbolygatta egész Assisit. A csőcselék gúnyolta, mások csodálták. Szent Mátyás apostol napján, 1208. február 24-én hallotta az evangéliumot az apostolok kiküldéséről és szegénységükről (Mt 10; Lk 9-10). Azonnal más ruhát öltött: fehér kötéllel átkötött, kereszt alakú tunikát, és a püspök engedélyével hirdetni kezdte a békét és a bűnbánatot a San Giorgio-templomban.
Assisi két tekintélyes polgára elhatározta, hogy Ferenc nyomdokaiba lép: a nemes származású és gazdag Quintavallei Bernát és Cataniói Péter jogtudor (1208). Ugyanabban az évben csatlakozott hozzájuk a fiatal, közrendű Egyed és nyolc másik társ. A következő évben (1209) III. Ince pápa jóváhagyta e csoport evangélium szerinti életmódját. Így jött létre Szent Ferenc Első Rendje, a kisebb testvérek, a ferencesek.
A pápa engedélyével, önmaga és társai számára, Ferenc mint "új evangélista" (1Cel 89) vándorló népi apostolkodásba és bűnbánati igehirdetésbe kezdett más evangelizáló prédikátorok és szektások között, az isteni kegyelem minden karizmájával és az egyházi hatóság támogatásával felruházva.
Minden prédikációját a béke köszöntésével kezdte: "Az Úr adjon nektek békét!" Nagy szívvel hirdetett egyszerű szava mindenkinek eszébe juttatta a Teremtő Istent és parancsait, az igazságosságot és az irgalmat, a büntetést és a dicsőséget. A "bűnök bocsánatára" szóló bűnbánati intelmeket váltogatta a mindenkivel való békére és testvériségre, a keresztény erények minden állapotban és társadalmi rétegben való gyakorlására és a szentségek, különösen az Eucharisztia vételére való buzdításokkal, amelyben "testileg látjuk az Urat". Az eretnekekkel ellentétben mély tiszteletet mutatott minden pap iránt szentelésük méltósága miatt, és tisztelte az Anyaszentegyházat. Tanította minden ember tiszteletét is: gazdagokét és szegényekét, urakét és szolgákét, jókét és rosszakét.
"Az egész földet betöltötte Krisztus evangéliumával, mindenkinek hirdetve Isten országát, és nem kevésbé példájával, mint szavával építette hallgatóit; egész testével beszélt" (1Cel 23). Mindenkihez szólt. Őszinte és bátor szóval hirdette az igazságot szépítés és hízelgés nélkül, úgy, hogy még a művelt, hírnévnek és méltóságnak örvendő emberek is szent félelemmel hallgatták. Papok, szerzetesek és világiak jöttek meghallgatni, és az "új evangélistában" szinte "más világból jött embert", "az égből a földre küldött új fényt" láttak, aki mindenkit megvilágosít és Isten dolgai felé ragad.
Több mint 15 év alatt bejárta Itália nagy részét. Missziós buzgósággal és a "szaracénok" közötti vértanúság vágyával telve kétszer indult külföldre: 1212-ben Szíriába, 1214/1215-ben pedig Spanyolországon át Marokkó felé. Első alkalommal a vihar Dalmácia partjaira vetette, második alkalommal betegsége miatt kellett visszatérnie Spanyolországból.
Közben, 1212-ben, Szent Klára vezeklő életre való befogadásával megalapította második rendjét: a San Damiano Szegény Úrnőit, a damianitákat, akiket később klarisszáknak neveztek.
1217-ben Illés testvér vezetésével Szíriába és Palesztinába küldte szerzeteseit, az első vértanú testvéreket pedig Marokkóba (1219-1220), ő maga pedig tengeren a Közel-Keletre ment, és eljutott Egyiptom szultánjához, al-Kámilhoz is, aki fogadta és jóindulatúan meghallgatta. Az első misszionárius testvérek Afrikába és a Közel-Keletre küldése megnyitotta a katolikus missziók nagy útját és történetét a világban.
1221-ben, eleget téve a minden oldalról érkező kívánságoknak, a keresztény élet szabályait adta a világban élő emberek számára, akik az ő tanítása szerint, az evangélium szellemében akartak élni. Így jött létre a Vezeklők Harmadik Rendje, a terciáriusok, mint önálló testvériség az akkori más vezeklő csoportok között.
Hogy önmaga és a nép számára szemléletesen bemutassa a karácsony titkát, a Rieti-völgyben fekvő Greccio várában, nagy néptömeg jelenlétében, 1223. december 24-én éjfélkor jászlat állított, és pásztorok miséjét tartatta, amelyen diakónusként szolgált, és Isten igéjét hirdette a betlehemi Jézusról, aki Máriától, a Szűz Anyától született.
Keletről visszatérve, már betegen és szinte vakon, a rend vezetését Cataniói Péter testvérnek, majd annak korai halála után Illés testvérnek mint vikáriusnak adta át (1221-1227), ő maga pedig hozzáfogott a kisebb testvérek végleges Regulájának megírásához, amelyet a testvérség általános káptalanának elfogadása után III. Honorius pápa 1223. november 29-én jóváhagyott.
1224 nyarán az Alverna-hegyre vonult vissza, ahol hosszú imádságban, szemlélődésben és böjtben töltötte idejét. Ott, a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén (szeptember 14-én) a megfeszített Jézus szárnyas szeráf alakjában jelent meg neki, és testébe nyomta az Úr szenvedésének élő stigmáit: kezén és lábán hosszú, görbe hegyű húsból való szegeket, oldalán pedig vérző sebet. Ő volt a kereszténység történetében az első stigmatizált, akit az Egyház elismert, és szeptember 17-i liturgikus emléknappal tisztelt meg.
Az Alvernáról a Megfeszített élő képmásaként tért vissza Assisibe. Utolsó két évét elhúzódó szenvedésben élte, súlyos szembetegség és más bajok gyötörték. 1224 végén vagy 1225 elején napokig egy nádkunyhóban tartózkodott San Damiano mellett, és szinte vakon, egy éjszaka után, amikor az Úr biztosította közeli végéről és örök jutalmáról, misztikus elragadtatásban lediktálta társainak a Naphimnuszt, Nap testvér és minden más teremtmény énekét (2Cel 213).
Engedve a rend protektora, Hugolino bíboros, a későbbi IX. Gergely pápa unszolásának, hogy kezeltesse magát a pápai orvossal Rietiben, alávetette magát a halántékok fájdalmas kiégetésének, ami azonban csak növelte szenvedéseit. 1226 áprilisában túljutott betegsége válságán, és Sienán és Cortonán át elindult Assisi felé. Előbb a püspöki palotában tartózkodott, szeptember végén pedig kérésére a Porciunkulába vitték, ahol meg akart halni.
Itt, 1226. október 3-án, szombat este, miközben az Úr szenvedésének leírását hallgatta Szent János evangéliumából, átment a mennyei Atya házába. A puszta földön fekve, a stigmákkal megjelölve, amelyeket akkor sok testvér és világi megvizsgált, olyan volt, mint egy valódi, keresztről levett Megfeszített (Illés testvér, Körlevél Szent Ferenc haláláról, in: Korai ferences források, 1. kötet, Varsó 1981, 20. o.).
Másnap, vasárnap reggel testét ünnepélyesen átvitték a San Giorgio-templomba, ahol három és fél évig nyugodott, és ahol 1228. július 16-án szentté avatták. IX. Gergely pápa akaratából Illés testvér hamarosan hozzáfogott a Szent Ferenc-bazilika építéséhez a "Paradicsom-dombon". Ide vitték át testét 1230. május 25-én, és ott nyugszik ma is, szüntelenül körülvéve a közelben élők és a messziről érkezők imájával.
Ugyanez a IX. Gergely pápa 1230. április 22-én a bazilikát a mellette álló, Sacro Convento, vagyis Szent Konvent nevű kolostorral együtt "az egész Minorita Rend fejének és anyjának" nyilvánította.
Személyiség és evangéliumi lelkiség
Szent Ferenc törékeny és nagyon vékony testalkatú ember volt, de személyisége olyan gazdag és sokoldalú, hogy a történészek ma is azon fáradoznak, hogy minden megnyilvánulását és uralkodó vonását megragadják.
Ferenc "egyetlen és megismételhetetlen" szent, tökéletes és példaadó, "alter Christus", a keresztény nép új vezetője. Így vélekedtek kortársai és későbbi életrajzírói. Közülük Szent Bonaventura a középkori hagiográfia remekművei közé sorolt Legenda maior című művében így foglalja össze alakját és rendkívüli küldetését: "megjelent üdvözítő Istenünk kegyelme szolgájában, Ferencben", hogy mindenkit példájának követésére és az örök dolgok utáni vágyra hívjon.
Szent Bonaventura szerint Ferenc az evangéliumi tökéletesség tanítója, vezetője és hirdetője, akit azért küldtek, hogy megvilágosítsa a hívőket az üdvösség útján. Ő a béke és az üdvösség új jele, aki maga is az igazi béke angyalává lett, telve a prófétai lélekkel, és az élő Isten pecsétjét hordozva, hogy a választottakat bűnbánatra hívja. Végül ő "Krisztusnak és nekünk kedves hírnök, akit követendő példaképül, a világnak pedig csodálatára adtak" (Legenda maior, prol. 1-2).
Ha Szent Ferencet önmagában és kora hátterén, vallási és társadalmi összefüggésében vizsgáljuk, minden megerősíti rendkívüli helyét és jótékony hatását, amelyet akkor gyakorolt és ma is gyakorol, mint az evangéliumi szellem megújítója akár a keresztény nép körében, akár a szerzetesi életben.
Igaz, hogy Ferencnek mint a keresztény élet megújítójának lelkiségében, jámborságában és vallásos tevékenységében szinte minden indíték megtalálható már a "keresztény társadalom" XI. és XIII. század közötti lelki lüktetésében. Ezek az evangéliumi életre való visszatérést célzó indítékok és reformok azonban a régi és új szerzetesi intézmények, más igazhitű és eretnek prédikátorok sokszori próbálkozásai ellenére is túl kevés hatást gyakoroltak, és csak most, a mi Szentünk műve által találtak termékeny talajra a lelkekben és a történelemben.
Üzenetének eredetisége és hatékonysága az egyházi közösségbe való békés beilleszkedésben mutatkozott meg: egyrészt a hierarchia iránti tiszteletben és a vele való teljes egyetértésben, másrészt azoknak a mély vágyaknak az alkotó átélésében, amelyek mindenkinek a szívén feküdtek: az elevenebb hit és liturgikus jámborság, a keresztény élet megújulása, a papokkal való kiengesztelődés és együttműködés, a béke helyreállítása és a társadalmi testvériség iránt.
Ferenc belülről munkálkodott, nagy egyszerűséggel és alázattal, senki ellen nem lázadva és nem tiltakozva, személyesen mutatva példát a valóban szegény és evangéliumi életre.
Testvéreivel együtt egyenlővé tette magát a néppel, a minores-szel, a felsőbb osztályok, a maiores körében pedig az evangélium egyszerű igazságait hirdette.
Szent Ferenc igehirdetésének tartalma és személyiségének sajátos megnyilvánulásai hatékonyan szembeszálltak az eretnekek, a katarok, valdensek és patarénusok propagandájával, különösen Jézusnak, Isten Fiának üdvözítő szenvedését és halálát, az Eucharisztiában való valóságos jelenlétét, a papi szolgálat pótolhatatlan méltóságát és értékét, valamint a teremtés természetes jóságát illetően...
Sok ember vágyát összegyűjtve a tökéletesebb keresztény élet után, a Szent életszabályt adott, és a tökéletesség olyan útját mutatta meg, amely "minden állapotnak, kornak és nemnek megfelel" (1Cel 37). Így jött létre magától a ferences vezeklők Harmadik Rendje.
Minden társadalmi osztályba, amelyeket ugyanaz az eszmény egyesített, a keresztény élet és a világi apostolkodás új szikráját vitte, ami még jobban kiterjesztette lelki befolyását. Joggal nyilvánította tehát az Egyház 1916-ban Szent Ferencet a Katolikus Akció védőszentjévé.
Szent Ferenc mint szerzetesi közösségek alapítója "evangéliumi regulájában" annak az életmódnak a megtartását írta elő, amelyet Jézus Krisztus tanítványaival hirdetett és élt. Ezért Regulája elejére ezt az alapelvet állította: "A kisebb testvérek regulája és élete ez: megtartani a mi Urunk Jézus Krisztus szent evangéliumát, engedelmességben, tulajdon nélkül és tisztaságban élve" (Pisma św. Franciszka z Asyżu [Assisi Szent Ferenc írásai], Varsó 1976, 83. o.).
Nem merített ihletet a korábbi alapítóktól, Szent Ágostontól, Szent Bernáttól vagy Szent Benedektől, hanem kizárólag az Úr közvetlen "kinyilatkoztatására" hivatkozott. Ez az egyszerűség, az alázat és a szegénység útja volt. Ebben rejlik a Szent újdonsága és eredetisége, amely az Egyház új kolduló és apostoli rendjeinek jellegzetes kifejeződésévé vált.
A történészek a Poverello személyiségének számos vonására és indítékára mutattak rá. Mindenekelőtt Jézus Krisztus tökéletes követőjét látták benne. Rámutattak történelmi és emberi személyiségére. Krisztus lovagjaként, az egyetemes testvériség szentjeként, a par excellence "Kis Szegényként", hazája szerzetesi és költői zsenijeként stb. jellemezték. Mindezen emberi és szerzetesi adományait nem lehet tagadni. Ezeknek köszönhetően minden embercsoport meríthetett és meríthet ma is ihletet, útmutatást és példát ragyogó életének minden vonásából.
Az emberi és keresztény közösség számára azonban evangéliumi eszmeisége bír elsőrendű jelentőséggel. Ha korát és útmutatásait összevetjük a dolgok mai felfogásával, könnyen felfedezzük, hogy üzenetének magja ma is időszerű: a jóság és a szeretet üzenete, és az emberiségért Krisztus nevében végzett munka, amely kiengesztelődést hoz Istennel, az Egyházzal és az emberek között.
A mai emberi együttélés haladása és visszaesése közepette időszerű az az eszme, amelyet a Szent testvéreibe oltott: a szegénység eszméje. Ez ugyanis az élet természetfeletti céljának egyszerű emlékeztetője, amelyet oly gyakran és könnyen elfelejtenek; "a zarándokok törvénye", a földi lét ideiglenességének tudata. Ebből fakad mindenki kötelessége, hogy nyugodtan törekedjék a Haza felé (Lorenzo Di Fonzo, Św. Franciszek z Asyżu [Assisi Szent Ferenc], in: Bracia Mniejsi Konwentualni [A konventuális minorita testvérek], Niepokalanów 1988, 8-30. o.).